Izé.

Magvas gondolat.

Igen, pontosan ez a szó jellemzi a gondolataim. Legalábbis ebben a pillanatban. Izé. De ez nem ám a hogyishívjákezt-izé vagy a mindjártmondom-izé. Még csak nem is a bocsinemfigyeltem-izé.

Ez a legrosszabb. A zavarbanvagyok-izé.

Mert igen, zavarban vagyok. Mert elnézem ezt a blogot, amin 2010. november 13. óta növekszik a porréteg. Nem mintha azelőtt sűrűn törölgettem volna... Pedig elkélne neki egy kis felújítás. De ha az ember lány hónapokra megfeledkezik a blogjáról, elég nehéz újra belecsöppennie.

Igen, újra belecsöppenek. Nem az a célom, hogy hatalmas szenzáció legyek. Jó, talán az is benne van. Ki nem szeretne valahol szenzáció lenni? De itt nem ez a lényeg. A lényeg a gyakorlás. Mindenkinek vannak álmai, olyan álmok, amelyek megvalósítása elég nagy akadályokba ütközik. Nekem ez az újságírás. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy nem tudok helyesen írni, vagy nem támogatnak. Mert mindkettő jelen van. Itt inkább arról van szó, hogy nem támogatnak eléggé. Így, csak-azért-is alapon, meg persze érzelmi alapon is, eldöntöttem: újságíró leszek, ha törik, ha szakad. Tucatszakma ide vagy oda.

Így lefújom a port a blogomról. Letörlöm az összes kis maszatot, kipucolom, hogy csillogjon. És belevágok. Mert nem hagyhatom, hogy egy ilyen jó kis URL kárba vesszen.

Nem fogok azon agyalni, hogy nincs egy olvasóm se. Nem fogok azon agyalni, hogy lehet, az álmaim sosem teljesülnek. Nem fogok azon agyalni, hogy hol hagytam ki egy vesszőt. Vagy hol raktam plusz egyet. Nem fogok agyalni semmin, mert nem éri meg... csak élni kell a pillanatot. Az van most, az számít igazán. És remélem, ez a furcsa, pillangós érzés a mellkasomban jót jelent, és nem azt, hogy másodperceken belül kidobom a taccsot a notebookomra. Bízzunk benne!

Szóval... hajrá.
Majd meglátjuk, mi fog ebből kisülni.